Gyerekkorom óta imádok énekelni és zenélni.  A szüleim is zenével foglalkoztak, így rengetek hangszert megmutattak nekem, és később zongora és cselló órákat vettem a helyi zeneiskolában.

Ami viszont még a hangszereknél is jobban szerettem, azok az iskolai ének-zene órák voltak. Nem dicsekvésképp, de elég jól énekeltem ahhoz, hogy a tanítónőnk be is választott az iskolai énekkórusba, ami heti plusz 3 órát jelentett.

Nagyon élveztem. A helyzet csak akkor lett igazán jó, mikor a legjobb barátnőim is tagok lettek.

Nekünk ez volt az iskola utáni kikapcsolódás. Ahogy idősödtünk, persze egyre több hobbink lett, más dolgok is elkezdtek érdekelni minket, de a közös éneklés iránti szeretet mindig megmaradt.

Mikor 10. osztályosok lettünk, a kórus hétfői napon volt. Délután, tanítás után. Emlékszem, egyik alkalommal az egyik barátnő az ablakon kinézve észrevett egy motorost, amint megállt az iskola mellett, majd még fején a motoros bukósisakkal,  a hátsó kapun belép az iskolába.

Eleinte nem különösebben érdekelt minket az idegen, de hétfőről hétfőre ugyanabban az időpontban megjelent és belépett az iskolába sisakkal a fején. Kamasz lányokként elkezdtünk találgatni, hogy vajon ki lehet a titokzatos idegen, miért jön mindig délutánra, és vajon miért nem fedi fel arcát. Bugyutábbnál bugyutább történeteket találtunk ki erről, sokszor esti pizsama partik során ijesztgettük egymást különböző rémtörténeteinkkel.

A kedvenc kitalációm az volt erről, amikor azt képzeltük, hogy a motoros meg akarja támadni az iskolát. Persze nem értük be ennyivel, tovább bonyolítottuk azzal, hogy majd mi hárman barátnők, Charlie angyalaiként mentenénk meg az igazgatót és a diákokat. Ezekkel a történetekkel mindig nagyon jól elszórakoztattuk magunkat.

Ahogy telt múlt az idő, persze nem derült ki, hogy ki volt a titokzatos hétfői idegen, mi is egyre kevesebbet foglalkoztunk vele.

Érettségi után útjaink külön váltak, különböző egyetemeken folytattuk tanulmányainkat. Én szülővárosomtól viszonylag messze költöztem, kollégista lettem.

Rengetek emberrel ismerkedtem meg, nagyon élveztem az életem ezen új szakaszát.

Minden ismerkedős egyetemi és kollégiumi programon részt vettem, nem szerettem volna kimaradni semmi jóból. Egyik ilyen alkalommal az egyik játék során egy fiúval kerültem egy csoportba. Eleinte kicsit zavarba voltunk, majd egyre jobban kijöttünk egymással. Miután belelendültünk a beszélgetésbe, kiderült, hogy bizony egy városból érkeztünk, sőt mi több, egy iskolában tanultunk, csak épp másik osztályban.

A program végeztével hazaindultunk, együtt hagytuk el az egyetem épületét. Az ajtóban vettünk búcsút egymástól, hiszem én ellentétes irányba indultam a buszmegálló felé, a fiú pedig – mint kiderült- motorral volt. Amint megpillantottam, elfogott a régi izgalom a titokzatos bukósisakos idegen után az iskola mellől. Nevethetnékem támadt, eszembe jutott milyen jól szórakoztunk barátnőimmel a kitalált történeteken, s bevallom kicsit hiányozni kezdtek nekem.  Reakciómat a srác nem tudta hova tenni, így elmagyaráztam neki nevetésem tárgyát. Elmesélte, hogy akkoriban nem volt valami jó tanuló, anyukája viszont ragaszkodott hozzá, hogy egyetemre menjen, így hétfői korrepetálásra kellett járnia.

Ezt eléggé szégyellte ismerősei és barátai előtt, ezért hagyta fején a sisakot, míg beért az épületbe.

Többször hangoztatták ismerőseim, hogy kicsit a világ, de én magam még sose tapasztaltam.

Miután hazamentem, azonnal megírtam barátnőimnek, hogy milyen élményben volt részem, hogy több év eltelte után bizony megfejtettem, hogy ki is volt a motoros idegen.