Létezik egy régi zenész vicc: „Egy zenész elmegy a kocsma előtt…”
Na, de kezdjük az elejéről. A különböző pszichoaktív szerek (pl. stimulánsok, hallucinogének, nyugtató hatású szerek) használata az emberiséggel egyidős. Az ember történetének hajnalán a törzsi kultúra fontos részei voltak a szertartások. Ezeken a szertartásokon kíséreltek meg a sámánok kapcsolatba lépni a természeti erőkkel. Így kérték, hogy vadászataik sikeresek legyenek, termésük bő legyen, betegeik meggyógyuljanak. A szertartás mai szemmel nézve művészi jellegű tevékenység, gyakori eleme a különböző ritmushangszerek használata, a közös ének vagy kántálás, a tánc, a tűz, és más különböző szimbolikus történések, például az „égig érő” fa megmászása. Ezeken az eseményeken az egész közösség részt vett, a sámán pedig a monoton ritmus, a tánc, és a különböző pszichoaktív szerek által révületbe került. Ebben az állapotban lépett kapcsolatba az istenekkel és szellemekkel, akiknek a segítségét kérte. Látjuk tehát, hogy kezdetben az ember a pszichoaktív szereket tudatosan használta közössége segítésére.
Hasonlóan, az alkoholfogyasztás is évezredekre nyúlik vissza az ember történetében. A bor őshazája az ókori Görögország, és a sör is i.e. 3500 körül született meg Mezopotámiában. A pálinka hozzájuk képest még gyermekkorát éli, a 19. században még gyógyszerként alkalmazták.
Az elmúlt néhány évszazad óta az alkohol inkább élvezeti szer lett, és ahol vallás nem tiltja, szinte a mindennapi fogyasztás része. Alkoholizálunk társaságban és egyedül, ünnepnapon és hétköznap, jókedvünkben és szomorúságunkban, ki többet, ki kevesebbet. Magyarország a legtöbb alkoholt fogyasztó országok között a 17. világszinten. Ez évi 12 liter tiszta! szesz elfogyasztását jelenti, melynek 50%-a bor. Becslések alapján minden második magyar ember alkalmi alkoholfogyasztó, és minden ötödik nagyivó. Az alkoholfüggőség pedig igen súlyos következményekkel jár mind fizikai, mind szellemi, érzelmi és szociális szinten is. Többek között a májzsugorodás, a májrák, az öngyilkosság, szájüregi rák, epilepsziás rohamok, delírium és balesetek jelentős része visszavezethető a beteg alkoholizmusára. Ezen kívül pedig napjait nagy mértékben az alkohol utáni sóvárgás és a fogyasztás határozza meg. Bár a személy tudja, hogy rossz úton jár, mégsem tud ellenállni: újra és újra ugyanabba a csapdába esik, amitől bűntudata egyre nő, végül azért iszik, hogy ne érezze a bűntudatát. Aki ebben az ördögi körben találja magát, az elvesztette józan értékrendjét és ítélőképességét, a kívülről segíteni próbáló családtagok, hozzátartozók és barátok sokszor nem segítőknek tűnnek számára, hanem támadóknak, hiszen újra és újra szembesítik szenvedélybetegségével. Önállóan már nem tud kilépni ebből az ördögi körből, pedig már rég nem esik jól az alkohol, de ekkorra szükségletévé vált. Az alkoholizmus fokozatai így lehetetlenítik el az alkoholfüggő életét.
Ahogy ma, úgy régen is okozott gondot a túlzott alkoholfogyasztás. Érdekes módon a művészek között gyakorinak számít, amint azt a bevezető vicc is jelzi. Talán azért, mert a művészek más életmódot élnek, mint az átlag. Egyrészt az alkotói ihlet illékony dolog, pedig mind egy zeneszerzőnek, mind egy zenésznek szükséges, hogy az alkotáskor, gyakorláskor és előadásokon megfelelő érzelmi állapotba tudja hozni magát. Kvázi időre kell megteremtenie egy olyan egyébként spontán létrejövő érzelmi állapotot, amiben a zenei tevékenysége kifejező, jól funkcionál. Nyilván való, hogy ehhez hatalmas nagy tudatosság és fejlett önismeret szükséges, és/vagy olyan külső pszichoaktív szerek is a művész segítségére lehetnek, mint például az alkohol.
Más kérdés, hogy valójában inkább a határidőre való alkotás miatti nagy nyomás okozta stresszt szokták általa levezetni. Egy zenész/zeneszerző élete igen rendszertelen: akkor dolgozik ha van megbízás. Azt viszont ő határozza meg, hogy a nap mely szakában dolgozik attól függően, mikor működnek legfürgébben az ujjai (zenészeknél), vagy mikor jön az a bizonyos ihlet. Ezen felül lehetnek időszakok amikor pangás van, és olyan is, amikor egyszerre kell megtanulni/komponálni sok művet. Ez a fajta rendszertelenség megviseli az embert, ezért ez még egy hajlamosító ok lehet az alkoholfogyasztásra, mint rendszeres tevékenységre az ember életében.
A művész életmód egy másik sajátossága az éjszakázás. Ugyanis este vannak a koncertek, fellépések, majd amikor annak vége, még közösségi életet is kell élni. A közösségben pedig erősek azok a normák, amik az alkoholfogyasztást bátorítják. „Ha mindenki iszik, iszom én is.” Így sok kör le tud menni, amíg fel nem kel a Nap. Mivel fellépés, próba viszonylag gyakran van, ezért ezek az alkalmak is sokszor előfordulnak.
Saját ismerős tapasztalta, hogy miután éveken keresztül szinte minden nap sörözött többet- kevesebbet, például este a haverokkal, vagy az egész éjjelig tartó zenekari próba alatt, azt hitte, teljesen kontroll alatt tartja, hogy mikor iszik. A száraz november alatt döbbent rá, hogy mennyire nem így van: azt mondta, az első 2 hétben esténként nagyon hiányzott a sör, szinte remegett, aztán a remegés megszűnt, de a hiányt az egész hónapban érezte, alig várta, hogy újra sörözhessen. Lényegileg sikerült kontroll alatt tartania ezt a szokást, de egyben jelzést is kapott így a szervezetétől, hogy eddig és ne tovább.
Vannak a zenetörténetben is olyan példák, akik rendszeres alkoholfogyasztás mellett, vagy ellenére tudtak nagyot alkotni. Ludwig van Beethoven, a bécsi klasszicizmus nagy zeneszerzője 1770-ben született. 18 évesen lett alkoholfüggő, miután édesanyja meghalt és édesapja alkoholista lett egyedül kellett gondoskodni a családjáról. Gyakori betegségei és rosszul alakuló szerelmi élete is alkoholproblémáit erősítették. Halálának okát ma is vitatják.
A romantika neves zeneszerzője, Johannes Brahms művészi berkekben rossz modoráról híresült el. Méghozzá akkor volt igen gorombán kritikus, amikor ivott. Gyakran megfordult bordélyokban is, ahol zenéléséért sokszor kapott egy-egy pohár bort vagy felest, és fennmaradt írások szerint a nők is szerették Brahms-ot. A bordélyban modora nem tűnt ki a környezetéből, ám előkelőbb összejövetelekre mindig félve hívták meg, nehogy hangos sértegetésekbe fulljon az este. 50 évesen abbahagyta a komponálást, valószínűleg elhatalmasodó alkoholizmusa miatt.
A későromantika finn szerzője, Jean Sibelius a klasszikus értelemben vett alkoholisták közé tartozott. Fiatal felnőtt korától elitta zenei ösztöndíját is, és legszívesebben társasági életet élt és koncertekre járt. Ekkoriban az alkoholizálás még nem nyomta rá a bélyegét a művészetére, tudott mellette alkotni. Miután felesége elhagyta Sibeliust életmódja miatt, 10 évig tiszta tudott maradni, de 10 év után ismét a pohár után nyúlt. Ekkor már nem tudott bor nélkül komponálni. Végül a zeneszerzéstől visszavonultan élte vidéki életét haláláig – az alkohollal karöltve.
Mogyeszt Muszorgszkij, az orosz romantika egyik nagy alakja, a híres „Egy kiállítás képei” című zenemű szerzője. Édesanyjától tanult meg zongorázni és már kis korától profi szinten játszott. Édesapja katonai pályára küldte, ahol megszerette az alkoholt. A kedvence a vodka volt, amit később is előszeretettel ivott. Ő volt az a szerző, aki alkoholos állapotban is olyan magas színvonalon tudott játszani és zenét írni, amilyenen sok más szerzők józanul sem. Zeneszerzői pályafutása során sokszor küzdött anyagi gondokkal, de gyenge idegrendszere és alkohol függősége miatt nem tudott mellette más munkát vállalni. A leghíresebb róla készült portréfestmény is hűen tükrözi életmódját. Az alkohol miatt kialakult epilepsziás roham okozta halálát.